Szitáló esővel indult a reggel. Nem volt kedvem kibontani az esőkabátot és azzal szerencsétlenkedni végig az erdőn, úgyhogy a templom bejáratának tornácán üldögélve elmélkedtem, míg elállt.
Rögtön a nap első két pecsétje ugrott is, pedig mindkettő ugyanabban a meseszép kis faluban rejtőzött. A templomot zárva találtam, a szemközti pub meg csak délben nyitott, de mivel ekkor még kilenc óra sem volt, és hosszú út állt előttem, ezt nem vártam meg.
A pecsételőhelyek korlátozott nyitvatartása tud egy kis zavart okozni a rendszerben, ha az ember OCD-sen gyűjtögeti a plecsniket az úton, de közben a természet ritmusát követve napkeltétől napnyugtáig vándorol.
Mindenesetre lőttem két fotót bizonyítéknak, hogy itt is jártam.
A következő témáról nem készítettem képet, remélem megértitek.
Van az a dolog, amit egy hosszú gyalogtúrán szinte mindenki elvégez időnként a természetben, viszont nem nagyon szoktunk róla beszélni.
Ennek a logisztikája exponenciálisan bonyolódik, amikor az ember tök egyedül kóborol egy esőáztatta erdő mélyén.
Nincs senki, akire rá lehetne bízni a cókmókot, vagy figyelné, hogy nem téved-e arra valaki. Amikor teljes menetfelszerelésben kell ügyet intézni, a legcélszerűbb, ha lényegesen több időt szánunk rá, mint amihez civilizált körülmények között szoktunk. És érdemes előre kikészíteni mindent a kezünk ügyébe, amire szükség lehet – ne letolt gatyával kelljen a szemetesnek használt nejlonzacskót keresgélni a hátizsák eldugott bugyraiban.
Ne kérdezzétek, hogy jutott pont ez a példa az eszembe! 😅
Apropó szemetes: eddig egyetlen feltűnő hulladékkal találkoztam. Tegnapelőtt egy háromszögszendvics csomagolását felejtette ott valaki az egyik legelőn, pár száz méterre attól a templomtól, ahová egy rendezvény végére értem oda. Ez annyira tájidegen látvány volt, hogy nem bírtam otthagyni. Visszavittem a templomhoz és kidobtam a kukába.
Gondolom, az ilyen dolgok miatt sikerül kétszer annyi mérföldet megtennem egy nap, mint amennyit az útikönyv ír.
Épp mielőtt megérkeztem volna Favershambe, megláttam egy nagyon réginek tűnő házikót. Nem volt furcsa, mert tele van ilyenekkel a környék, de ennek hívogatóan nyitva volt az ajtaja, és házi készítésű lekvárok sorakoztak a bejáratnál. Gondoltam, megnézem, mi az.
Kiderült, hogy véletlenül a legrégebbi zarándok-nyomvonal kellős közepébe csöppentem. Két tündéri helyi önkéntes néni fogadott, akik lelkesen mesélni kezdték az épület történetét. Tőlük tudtam meg, hogy a Maison Dieu-ban („Isten háza”) járok.
A helyet III. Henrik alapította 1234-ben, kifejezetten ispotályként a Canterburybe tartó zarándokok és a szegények számára. Nemcsak egyszerű pihenőhely volt: a Szent Kereszt testvérek rendje vitte, a Templomos Lovagok védték, sőt, a középkori királyok és hercegek is megszálltak itt az útjuk során.
A 16. században persze ezt is bezárták, volt utána lakóház, pékség és bolthelyiség is, míg az 1920-as években meg nem mentették a lebontástól – ekkor hozták létre benne Anglia legelső falusi múzeumát. Ma is a helyi önkéntesek tartják nyitva. Nagyrészt a belépőkből és a bejáratnál árult házi lekvárokból, kézműves portékákból tartják fent a helyet. A kiállításon pedig főleg a környékbeli római ásatások leleteit őrzik, az emeleten meg ott magasodik az eredeti, középkori tölgyfa tetőszerkezet.
Leave a Reply