Egész úton velem volt. Mégsem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz megválni tőle, de nem vihettem fel a repülőre.
Végül a St. Martin’s Churchben váltunk el egymástól, ami az angolszász világ legrégebbi, folyamatosan működő temploma. A római korban épült, és a 6. században már templomként funkcionált. Itt került bele a zarándokútlevelembe az utolsó pecsét is. Nem terveztem így előre, csak egy megfelelő helyet kerestem a búcsúra – és úgy alakult, hogy ez kifejezetten stílusos lezárást adott az egész útnak.
Én azt az iskolát képviselem, hogy a vándorbotra az út elején, a természetben kell rátalálnunk. Az első pár kilométeren bukkantam rá. Már-már kezdtem feladni a keresést, mert semmi nem tűnt alkalmasnak, amikor megláttam az erdő mélyén ezt a tökéletes kis botot. Szinte könyörgött, hogy vigyem magammal.
Gondolom, nem mindennap teszik fel a sekrestyés néninek a kérdést, hogy milyen méltó helyet tudna ajánlani egy vándorbot végső nyughelyéül a templom területén. Nagyon tetszett neki a rendhagyó feladat, körbejárta velem a temetőt, és segített ötletelni. Végül úgy döntöttem, hogy a felső kapu mellett hagyom, amit rendszerint leginkább a vándorok használnak. Hátha ráakad valaki, akinek pont erre van szüksége.
Azért nem akartam teljesen a véletlenre bízni: beírtam pár sort az Augustine Camino Facebook-csoportjába.
Íme még pár kép az útitársamról:
Leave a Reply