Egy ideje már játszadoztam a gondolattal egy “másféle” útról. De nem tudtam, mikor és hová.
Pár hete az öcsémmel Angliában jártunk. A szülinapi ajándéka volt ez az út. Nem Londonoztunk. Az angol vidék mindkettőnkhöz közelebb áll.
Egyik délután kimentünk egy farmra “kincset keresni”. Miközben a tesóm és közös barátunk fémdetektorral pásztázták a szomszédos szántóföldet, én egy kaszálón sétálgattam átszellemülten, magam mögött hagyva a parkoló autót és a piknikszőnyeget. A részleges napfogyatkozás sejtelmes hangulatba borította a tájat.
Állok ott egyedül a klasszikus angol parcellás földek egyikén. A távolban bárányok bégetnek. Nem messze őzikék neszelését hallom a bokrokban. Néha átfut egy-egy a mezőn. Lágy és langyos a levegő, mintha csak a teraszra ültem volna ki egy nyárvégi délután. Szénaillat van. Végtelen nyugalom ül a tájon. Tudom, hogy bármelyik irányba indulnék is innen, mindenfelé régi falvakba, középkori nádtetős kőházakba és történelmi regénybe illő út menti fogadókba botlanék. Ez az én világom. Egyszerre vagyok otthon és vándorúton.
Akkor és ott nem volt múlt vagy jövő. Nem sirattam, ami már nincs, és nem vártam, hogy mi lesz majd, ha… Abban a pillanatban csak a jelen volt. Az én jelenem. Ott eldőlt: megcsinálom! Zarándokútra megyek. Angliába. Mihamarabb.